Hírek

Kutyaovi egész évben minden vasárnap 10:00!

 

Hírlevélfeliratkozás

Kérek értesítést a Soproni Kutyasuli eseményeiről

Idős kutya a kutyaiskolában, avagy hogyan lett Rumlis Mátyásból Matek Úr

Matyit a fekete tacsi keveréket 2004 januárjában, 3 hónaposan találtam egy konténer alatt, valahogy az első perctől éreztem, ő lesz az én kutyám. Igyekeztem mindent megadni neki, hogy kárpótoljam őt azokért, amin keresztül mehetett. Kölyök korában sokat jártunk egy kutyafuttatón kialakult kutyás társaságba, ahol kedvére játszhatott az én Matyim a többi kölyökkel. Egy idő után egyre kellemetlenebbé vált, hogy az én kiskutyám egyre durvábban játszik, bevédi a "szerelmét" a többi kölyöktől és le-lepisil gazdákat, kutyákat.... Végül már éreztem, nincs keresnivalónk a társaságban, mert már azt figyelte mindenki, mit csinál az én kutyám. Eleinte 5méteres flexi pórázon sétáltattam, később -mivel rendesen húzott, gondoltam több szabadságot adok neki, 8 méteresre váltottunk. Idővel megszoktam, hogy azon is vontat...

Naponta jártunk sétálni olyan helyekre, ahol elengedhettem, hogy szabadon futkározhasson és nem szakad le a kezem, de mindig nagyon résen kellett lennem, hogy a közeledő másik sétáló kutyát én vegyem észre előbb és el tudjunk menekülni időben, mivel addigra már Matyi rendszeresen megtámadta a kan kutyákat. Kb. ebben az időben kezdődtek Matyi gyomorpanaszai, napi szinten hányt valami fehér, vagy sárgás habos folyadékot. Az állatorvosunk azt tanácsolta, hogy szedjen savlekötőt, azzal elmúlnak a panaszok, mivel a kutyámnak túlzott gyomorsav termelődése van. Megrémített, hogy Matyinak élete végéig gyógyszert kell szednie, gondoltam, megpróbálom megoldani máshogy. Attól kezdve minden reggel kapott egy kutyakekszet, hogy felszívja a felesleges gyomorsavat és mindig gondosan figyeltem rá, hogy nehogy kifogyjon a táp a tányérjából, ha megéhezne, mindig tudjon enni, hiszen beteg. Fogalmam sem volt akkor még róla, ezzel mennyire rosszat teszek neki...

A kutyaiskolát akkoriban még kategorikusan elutasítottam, mivel nem szerettem volna belőle cirkuszi mutatványos kutyát nevelni. Ezt bizonyítandó, még pacsit adni sem tanítottam meg.

Éveken keresztül rengeteget utaztunk vonattal és busszal, én meg nagyon büszke voltam az én kutyámra, aki kifogástalanul együttműködött velem ezeken az utazásokon. Tudtam, okos kutyám van, na jó, kicsit balhés, de nagyon szerethető és nekem ő az én egyetlen kis mazsolám. Idővel megszoktam, hogy ő erősebb egyéniség, sőt megszerettem a rigolyáit és tiszteletben is tartottam azokat. Hiszen Matyi nem szereti a fiú kutyákat, nem szereti a bicikliseket, a macskákat, kicsit válogatós, na és?!

Idővel azonban már annyi rigolyája lett, ami kezdett zavaró lenni. Hogy az autóban őrjöngött, minden tankolásnál, igazoltatásnál, parkoláskor, vagy ha kutyát, macskát, bármit látott az utcán... Hogy séta közben rendszeresen rángatott pórázon, két lábra állva támad a többi kutyára, valamint ha éjszaka megmozdultam a takaró alatt és neki ez kényelmetlen volt, hát rám morgott... mivel természetesen az én kiskutyám velem aludt az ágyban. Nagyon rossz érzés volt, hogy én mindent megadtam neki, nagyon szerettem és úgy éreztem, ő nem szeret engem, gyakran megsértődik rám, így igyekeztem minél inkább a kedvében járni.

5-6 éves volt Matykó, amikor már szerettem volna segítséget kérni, de azt mondták a kutyások, ennyi idős ebbel már nem érdemes kutyasuliba mennem, már késő.

Így éltünk éveken át, persze neki egyre több rigolyája lett, mi pedig egyre később jártunk le vele sétálni, nehogy találkozzunk valamelyik kutyával. Úgy éreztem, a környékünkön csak hülye gazdi lakik, akik odaengedik a kutyájukat az enyémhez, hát nem látják, hogy menekülünk, mert nem szeretném, ha a kutyám neki menne az övéknek??? Nem volt sok kutyás barátunk...

2012.februárjában bővült a családunk egy ideiglenesen befogadott kiskutyával, aki kedvességével és bújóságával már másnapra elérte, hogy nálunk maradjon örökre. Őt megsimogathattam akármikor, mindig örült nekem, nem úgy, mint Mátyás, aki csak akkor engedett közel magához, ha kedve volt. Addigra már rendszeresen megmorgott, ha megbüntettem valamiért, így ezzel nem is próbálkoztam nagyon. Első nap, mikor otthon hagytam őket, attól féltem, Matyi kárt tesz a kiskutyában, mivel ki nem állhatta. Szerencsére nem így történt. Idővel megszokta az új jövevényt, sőt megszerette és új szokásokat vett fel. Irtózatosan védte az ajtót, ha vendég jött hozzánk, Matyit el kellett zárnunk, hogy be tudjuk engedni az illetőt, valamint a megmaradt kutyabarátokat is megtámadta, ha a kiskutya velünk volt. Ekkor már gyakran vicsorgott ránk, vagy odakapott, ha megmozdítottuk a lábunkat, ami elzsibbadt attól, hogy ő ráfeküdt. A kanapét pedig csak a legbátrabbak közelíthették meg, mivel Matyi morgott, hiszen az az ő helye volt. Emlékszem az első harapáskor még a férjemet szidtam meg, hogy miért nem figyelt jobban, biztosan túl durva volt a kutyával, ezért harapta őt meg.

Akkor éreztem, hogy nincs tovább, amikor egy icuri- picuri kölyökkutyát harapott meg nagyon durván, látszólag semmiért, majd másnap a férjem lábába harapott, amiért nem engedte, hogy nekimenjen egy vizslának....

Úgy gondoltuk, ideje segítséget kérnünk, késő, vagy sem, így hosszas keresgélés és több útbaigazítás után megkerestem Kozák Enikőt a Soproni Kutyasuli vezetőjét, hogy az újonnan érkezett kiskutya miatt elromlott az én okos kutyám, segítsen nekünk. Eleinte magánórákra jártunk, ám amint kezdődött az első tanfolyam, máris jelentkeztünk. Ekkor Matyi 9 éves volt.

Elképzelni sem tudtam, hogyan fog zajlani az oktatás póráz nélkül, több kutyával, igazából el sem hittem. Tudtam, ha nincs póráz, neki fog menni a többi kutyának.... Nem így történt.

A tanfolyam során rengeteg új és újabb dolgot tanultunk egymásról. Megtanultunk laza pórázon (nem flexin!) sétálni, egymásra figyelni, autóban nyugton utazni és szép lassan egyre probléma mentesebb lettek a napjaink, nyugodtabb lett az életünk.

A kutyaiskolában jöttem rá, mennyire szereti az én kutyám, ha együtt tanulunk, milyen figyelmes, ha mutatok neki valami újat és imád klikkerrel tanulni. Egyre gyakrabban kereste a társaságomat, végre tudtuk élvezni az együtt töltött időt, sétákat, vagy tévézéseket. Végre megértettem, hogy igaz, hogy szerettem a kutyámat az elmúlt 9 évünk alatt, de nem úgy, ahogy az neki jó volt. Igazából nem is figyeltem rá, csak azt hittem... pedig hányszor próbált nekem jelezni...

Az alapfokú vizsga végén az engedelmes 1-es vizsgát 93 ponttal tettük le, ahol a bíró külön gratulált az én boldog kiskutyám munkájához, aki végig farok csóválva vizsgázott velem. Ezt követte a középfokú tanfolyam, ahol már mindketten remekül szórakoztunk és mellyel megint csak könnyebb lett az életünk. A sikeres vizsgát követően ismét elismerte a bíró a kutyám lelkesedését és együttműködését.

Azóta megtanítottam Matekot pacsit adni is, nem a mutatványért, inkább csak azért, mert mindketten jól szórakoztunk közben. Rumlis Mátyásból időközben Matek lett, furcsa is a régi becézett nevét használnom, hiszen össze sem lehet hasonlítani a régi és az új életünket.

Lettek új kutyabarátaink, szukák, kanok, kis és nagytestűek egyaránt, sőt nyaralni is elmentünk egy kutyás táborba, ahol 150 kutyával sátoroztunk egy hétig gond nélkül!

Életem legjobb döntése volt, hogy elmentem a 9 éves gengszter kutyámmal a Soproni Kutyasuli Tükörtanfolyamára, hiszen végre megismertem a kutyám valódi lényét és boldogan tudunk együtt élni, úgy ahogy az őt is boldoggá és kiegyensúlyozottá teszi. Nagyon remélem, hogy még hosszú út áll előttünk, hiszen nap, mint nap új dolgokat tanulunk egymástól, egymásról.