Hírek

Kutyaovi egész évben minden vasárnap 10:00!

 

Hírlevélfeliratkozás

Kérek értesítést a Soproni Kutyasuli eseményeiről

Kutyaovi - kinek kell az?

Amikor Trixit, az első kutyámat hazavittem, azt gondoltam, elég csak szeretni, sokat sétáltatni, hadd játsszon, futkossa ki magát! Kis 12 hetes vacak volt. Állandóan rosszul lett az autóban, hányt. Én pedig éppen annyit tudtam a kutyákról, hogy melyik az eleje, és melyik a hátulja, de azt, hogy mit eszik, mennyit, hogyan lesz szobatiszta, mind-mind a magam kárán tapasztaltam meg. Lelkesen sétáltattam, és azt gondoltam, milyen jó kiskutya. Boldog voltam, és teljesen tudatlan!

Ez addig tartott, amíg egy napon el nem ütötte egy autó, és 3 hónapos lábadozás, komoly anyagi terhek, stb. után rá nem jöttem, hogy valószínűleg segítségre szorulok. Így kerültünk Trixivel a Népszigeti Kutyasuliba.

Minden napért hálás vagyok. Hatalmas utat kellett bejárni, rengeteg buktatóval, kis és nagy kitérőkkel, tengernyi felismeréssel tanulsággal.

És aztán jött Inka.

Abban a hitben, hogy már elég sokat tudok, nekem a második kutya csak öröm, szórakozás, és "könnyű menet" lehet, hazavittem és ...

... rájöttem, hogy minden kutya egyedi!

Ez persze nem nagy meglepetés, hiszen az elmúlt években több száz, vagy akár több ezer kutyával találkoztam. Az sem meglepetés, hogy a saját kutyáink más reakciót váltanak ki belőlünk. Hiába az ezer kutyás tapasztalat, a magam kiskutyája akkor is csak a második kutya az életemben.

És milyen cuki, habos, kedves, pici, szőrmók... Persze, hogy elvitt engem is, mit macit a málnás :)

Úgyhogy irány az ovi. Voltak kérdéseim, mert már régen volt kölyök a háznál, voltak meglepő tapasztalataim, amit szerettem volna másokkal is megosztani, és szerintem erre való az ovi.

Egy olyan hely, ahol nincsenek tabuk. Ahol mindenkin ugyanolyan rózsaszín a szemüveg, amin keresztül a kutyájára néz, és mindenki sokkal jobban megérti, hogy miért vallok kudarcot, amikor arról van szó, hogy valamire rá kéne venni, le kéne szoktatni, rá kéne szólni stb.

Nem mellesleg annál jobban senki nem tud egy kölyök kutyát lefárasztani, mint egy másik kölyök. És az én kutyámban minden reggel kb. 15-20 igazán prémium kategóriás tartós-elem volt feltöltve.

Mekkora élmény volt nézni, ahogy fut, játszik, boldog! Ennél dagadóbb büszkeség csak akkor tört fel bennem, amikor közösen kellett feladatokat, játékokat velem csinálnia, és ő teljes lelkesedéssel, vigyorral az arcán "dolgozott". Persze Inka semmit nem munkaként él meg. Ez a világ az ő játszótere! Mindig, mindenhol játék az élete, teljes bizalommal, és eközben töretlen tolakodással nyomul előre.

Persze voltak játékok, amiben alulmaradtunk, pl. a behívóverseny, életünk első óvodai foglalkozásán egy hatalmas vicc volt: Inka mindenhová ment, csak én nem érdekeltem! De ennél jobban még sosem nevettem magamon, ahogy ülök a hóban, és hívom, hívom, ő pedig azonnal sarkon fordul, és rohan a pajtásokhoz, ügyet sem vetve rám.

Azt hiszem, szörnyű hiányérzetem lenne, ha ezek az élmények kimaradtak volna az életünkből. Hálás vagyok az óvónéniknek, hogy végtelen türelemmel viselték, nézték végig a buktatóinkat, és hálás vagyok a megértő sorstársaknak, akiknek a kutyája az enyémmel való játékban az enyémhez hasonlóan mocskosan sárosan, ámde elégedett boldogsággal indult haza a foglalkozásról.

Felejthetetlen szórakozás volt! Persze, hogy mindenkinek ajánlom!!!

írta: Gyulainé Szak Enikő