Hírek

Kutyaovi egész évben minden vasárnap 10:00!

 

Hírlevélfeliratkozás

Kérek értesítést a Soproni Kutyasuli eseményeiről

P története - avagy Picúr a vérmopsz

Picur életének első két évében a napi séták mindig ugyanúgy zajlottak. Idegeskedve, tekintetemet le nem véve a kutyámról lépdeltem mögötte. Igen, mögötte. Hiszen a sétákon ő döntötte el, merre fogunk menni, mi csak

lobogtunk a póráz végén. Annak ellenére, hogy egy 8 kg-s kutyáról beszélünk. És igen, ideges voltam, hiszen minden pillanatban azt lestem, hogy melyik járókelő lesz ellenszenves a kutyámnak, és válik ellenséggé a szemében. Elég volt ehhez, ha valaki megszólított, ránk mosolygott, netán csak megállt előttünk. Babakocsisokról, üvöltöző gyerekekről, biciklisekről ne is beszéljünk, ilyen esetekben Picur mindig támadott. Ezt azonban, mivel egy kistestű kutyáról beszéltünk, szinte senki sem vette komolyan, nagyokat nevettek rajta, sőt sokan még bíztatták is, hogy ugasson tovább.

Amikor járdaszegélyhez értünk, és a kocsik sorra húztak el mellettünk, ő mindig kergette őket, ameddig a póráz engedte. Rettegtem, hogy a póráz egyszer kicsúszik a kezemből, és a kutyám az autók alá kerül.

Mindezek mellett pedig rettegett a lehulló falevelektől, vagy a kicsapódó ajtóktól, kukafedelektől. A hidakon olyan pánik tört rá, hogy teljesen lemerevedett, ilyenkor nem tudtam, mit kezdhetnék a félelemtől összekuporodó állattal.

Aztán egyik nap hazaérve a szokásos sétából már gyűlt bennem az elhatározás, hogy ez így nem mehet tovább. Ebben csak megerősített, hogy a behívások az udvarunkon mindig értelmetlen kergetőzésbe torkolltak, hiába hívtam Picurt, hogy most már menjünk be, ő nem akart bemenni. Akkor nem, amikor én mondtam, ezért sokszor ráhagytuk a dolgot, és szépen megvártuk, míg kedve támadt bemenni a házba.

Szüleimmel azonban nem voltunk azonos véleményen. Ők úgy gondolták, hogy a mopszunk ilyen, ilyen a természete, őt így kell szeretnünk. Mindent elnéztünk (rágta a nadrágom szárát, a mosogatógépben tisztára nyalta a koszos tálakat, a szennyestartóból ellopta a fehérneműket, stb.) és meg is adtunk neki (evés után az utolsó falat mindig neki járt), ami aztán a testsúlyán is tükröződött.  De nem a végtelen kényeztetésre van/volt szüksége, hanem egy olyan személyre, aki leveszi a válláról a terheket, és megszabadítja őt attól, hogy állandó készültségben legyen. Mert ő bizony feszültségben élt, mindenre figyelt, benn a házban a legapróbb beszűrődő zajokra is felkapta a fejét, és őrült ugatásba kezdett.

Nem voltunk tisztában azzal, hogy akár már egy rossz pillanatban előhúzott mosollyal mennyit árthatunk. Így sikerült sok nem kívánt viselkedést megerősíteni benne a tudtunkon kívül. Például amikor az agresszív viselkedését szüleim hatalmas nevetéssel honorálták Vagy ott volt a három lábon pisilés és az azt követő kaparások. Azt én is nagyon viccesnek és cukinak tartottam.

Végül szüleimet meggyőzve egyik hétvégén be is csatlakoztunk egy már futó tanfolyamba a lakóhelyünkön, egy hagyományosnak nevezett kutyaiskolában. (Azért erre az iskolára esett a választásunk, mert a másik, itt tevékenykedő kutyaiskolába fojtónyakörvvel vihettük volna a mopszunkat :) ). Mindennel meg voltam elégedve, hiszen Picur munkakutyákat meghazudtolóan dolgozott, -köszönhetően annak, hogy alapvető feladatokra (ül, fekszik, lábhoz, marad) én már otthon megtanítottam-. Egészen addig, amíg az iskolán agresszív viselkedést nem mutatott. Az oktatók tanácstalanul rázták a fejüket, nem tudtak megoldást kínálni a valódi problémánkra. Ezért csalódottan hagytuk ott a kutyaiskolát.

Ekkor még nem értettem, hogy ha ilyen jól elvégez velem különböző feladatokat, és imád velem lenni- állandóan mindenhová követ, bárhová is megyek a lakásban- miért mutat agresszív viselkedést az emberekkel szemben. Kissé kezdtem én is úgy érezni, hogy a kutyám tényleg ilyen, hogy valami „agybaja”, idegi problémája van, amin én nem tudok segíteni. Ezért elkezdtem az interneten kutakodni a témában, aminek hatására újra reménykedni kezdtem abban, hogy neki ennél jobb élete is lehet, és ezt meg is tudom adni neki. Rátaláltam a Tükör Módszerre, amit lehetett, elolvastam róla, és néhány dolgot alkalmazni is kezdtem, de segítség és a családon belüli következetesség nélkül egyedül nem jutottam előbbre. Végül sikerült szüleimet is magam mögé állítani, és felkerestük a Soproni Kutyaiskolát.

Sosem felejtem el az első egyéni foglalkozásunkon történteket. Picur a lehető legrosszabb formáját hozta, megugatta az oktatókat - Szilvit, Enikőt és Gábort is, szerencséjükre ezzel a szájszerkezettel nem igen lehet harapni :) - de az ő hozzáértésük az első másodperctől bebizonyosodott. Kezdtek ráébreszteni, hogy a kutyám miattunk vált agresszívvé. Bevallom ez volt az egyik legkeserűbb felismerés számomra, amivel szembesültem a képzés alatt. De a másik oldalon ott volt a lehetőség, hogy igenis mi vagyunk azok is, akik változtathatunk ezen. Ehhez azonban nekem kellett a legtöbbet változnom. Amik eddig a legnagyobb gyengeségeim voltak- önbizalomhiány, bizonytalanság- azokból erősséget kellett kovácsolnom.

Néhány egyéni foglalkozás után kijártuk az alapfokú, majd a középfokú tanfolyamot is. Mindkettő végén sikeres vizsgát tettünk, de nekünk mégsem ez az eredmény számított igazán, hanem a közös életünkben bekövetkezett minőségi változás, Picur viselkedésétől kezdve az én szerepvállalásomig. És hogy mégis mi változott?

Ma az utcán póráz nélkül sétálhatunk, minden helyzetben be tudom őt hívni magamhoz, már megállhatnak velünk az emberek beszélgetni, a kisgyerekek megsimogathatják, nem zavarják a zörgő kismotorok, nem kerget bicikliket és autókat. Otthon az utcáról beszűrődő zajokra sem ugatással reagál, képes azoktól pihenni. Nagyon sokat fogyott, így a nagy melegekben már nem fekszik el 10 méterenként kinyúlva az úttesten. Nem lopkod fehérneműket, nem ő mossa el a koszos edényeket. De ami a legfontosabb: nem agresszív az emberekkel, vagy ha nagy ritkán még elő is fordulna, még időben észreveszem rajt a feszültséget, és le tudom állítani őt.

Azt nem mondom, hogy teljesen megoldódtak a problémáink, a kiskutyám minden nap megmér engem, hogy képes vagyok-e vezetni őt ebben a furcsa világban, de igyekszem biztosítani őt afelől, hogy IGEN. Ehhez meg kellett ismernem a kutyámat –hiába hittem azt ezelőtt, hogy én tökéletesen ismerem-, minden apró jelzését, hogy képes legyek reagálni ezekre. Azt szoktam mondani, hogy erre az eredményre még a diplomámnál is büszkébb vagyok. Hosszú az út, van még hova eljutnom, de tudom, hogy jó úton haladok. És mindezért köszönettel tartozom a Soproni Kutyasuli csapatának.

 

Írta: Vörös Zsanett, Picúr gazdája